Írtam ide, sokszor. Neked is szánva, hozzád is szólva, de mindent rejtve, titokban. Nekem is vannak érzéseim, emlékeim, gondolataim. De ez már kizárólag az én dolgom, az én bajom, az én harcom. (A gúnyolódás, lenézés, kaszabolás amúgy sem az én kenyerem.)

Talán két hónapja hoztam egy tudatos döntést arról, hogy elfelejtlek, mintha meghaltál volna. Csak így tudom megőrizni a józan eszemet, és megvívni az előttem álló harcokat. Nem néztem se a Facebook-oldaladat, se a blogodat, és ez jó volt. A húsvéti bejegyzésedet véletlenül láttam meg, és most ugyanott tartok, mint két hónappal, vagy akár hat hónappal ezelőtt. Ez nem kell, mert belepusztulok.

Az jó, ha megtaláltad a békéd felé vezető utadat, de nem akarok róla tudni. Semmit, semmidről. Arról sem, hogy volt két csodás órád valakivel, és arról sem, hogy találkoztál valakivel, aki jobban megfelel(ne) neked, mint én. Élj, ahogy akarsz, csinálj bármit, ami jólesik. Légy boldog, vagy törekedj rá. De ne írogass úgy, hogy láthassam. Az utolsó két blogbejegyzésedben szép szavakba csomagolva leírtad, hogy nekünk esélyünk sem volt együtt és az egész értelmetlen volt. Megértettem, többé nem vagyok rá kíváncsi. A "barátod" vagy akár a facebookos jó haverok egyike sem kívánok lenni. Ha vége, legyen vége egészen.

Leírom az utolsó blogbejegyzésem utolsó három mondatát. Remélem, értesz belőle. 

Isten áldjon. Most már végképp semmi dolgunk egymással. Ne kísérts többé.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.