Józsi, hozd vissza a fogómat, mer kupánváglak!

2:47-től eredetiben:

Ja, nem. Csak annyi, hogy újra itt, back to square one, és méghogy nem lehet még egyszer ugyanabba a folyóba lépni.

Dehogynem. Lehet.

Mekkora egy fos ez cucc... ld. az előző bejegyzésem tagolását...

Ápdét: mégse.

Az emberevő sárgarépa

Hol volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren is túl, ott,ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy kis falu, abban is egy icipici házikó, abban lakott Pista bácsi és Bözsi néni.

Volt a házuk mellett egy kis zöldséges kertecske, úgy is mondhatjuk, háztáji. Termeltek ott Pista bácsiék sok mindent, mi szem-szájnak ingere: volt ott minden, ami jó, répa, retek, mogyoró. Aztán annak rendje s módja szerint a termés nagy részét nem ők szüretelték le, hanem az ég madarai, az erdő-mező állatai, valamint a falu rászorulói.Történt egyszer, hogy egy tavaszi napon a szép nagyra nőtt sárgarépák beszélgetni kezdtek. A földben ugyan kicsit nehézkes a beszélgetés, de a sárgarépák ügyesek voltak, megoldották.Azt mondta az egyik:

-Srácok! Tele van a hócipőm azzal, ami itt megy! Csak növünk, szépen növögetünk, aztán amikor már elég nagyok és elég sárgák vagyunk, tele bétakarotinnal, egyszerűen kihúznak a földből, megnyúznak, feldarabolnak és megfőznek.

Azt mondta a másik:

-No de mit is tehetnénk? Hisz ez a sárgarépák sorsa, mióta világ a világ... felnövünk, aztán megyünk a levesbe.

A többiek lemondóan bólogattak:

-Nincs mit tenni, a mi sorsunk már csak ilyen...

Mire az első:

-Nincs még veszve minden, skacok. Mi lenne, ha a sárgarépák visszavágnának?

A többiek erre kórusban:

-Micsodaaaaaa? Hogyan, tesó?

Az első csak magabiztosan mosolygott:

-Na figyeljetek csak.

Nem is kellett sokáig várni... nemsokára leszállt az éj, és a sárgarépák lélegzetvisszafojtva figyeltek. Egyszercsak megreccsent a rossz léckerítés, és egy barna kéz szívós munkával két lécet feszített le. Aztán a nyílásban megjelent egy fej, majd egy váll, aztán egy másik, és Semmirekellő Sanyi, a rászoruló teljes testi valójában megjelent a kertben.

A kezében műanyag zsákot tartott, hogy minél több zöldséget-gyümölcsöt vihessen rászoruló családjának. Gyorsan körülnézett, és máris szedte zsákjába a káposztát, a paprikát és a paradicsomot, válogatás nélkül. Még egy kis répa, a krumpliért majd visszajövök később, gondolta magában. Aztán majd utána körülnézek két házzal odébb a tyúkólban, és nagy lakomát csap a família...

Két lépés, és máris a sárgarépaágyásnál termett. A holdfényben megkereste a legszebb, legnagyobb répát ígérő zöldet, megragadta... és megpróbálta kirántani, de nem sikerült. Még egy rántás, és hirtelen azt érezte, hogy most az ő kezét rántja vissza valami, de olyan erővel, hogy már csuklóig a földben volt... aztán könyékig... Megpróbálta elengedni a répát, de az nem engedte őt. Rémülten felüvöltött, de már vállig a földben volt a karja... aztán a következő rántásnál már üvölteni se tudott, mert tele lett a szája földdel. Még érezte, hogy kimondhatatlan kínok közt a tüdejébe is benyomul a jóféle nagykunsági humusz, de azt már nem, ahogy a sárgarépák mohón marcangolni kezdték, miközben egyre beljebb húzták a földbe. A lába még kétségbeesetten rúgott egyet-kettőt, de ezzel már csak azt érte el, hogy az egyik lábszagos cipője messzire repült... aztán végképp eltűnt a földben.

Ha valaki arra járt volna, és nagyon fülel, visszafojtott rágást, csámcsogást hallott volna a föld alól... de, mint tudjuk, veszélyesek az éjszakák arrafelé, és a polgárok nem nagyon mászkálnak a sötétben.

Pista bácsi másnap kora reggel ment ki a kertbe. Először is lebrunyálta az eperfát (csak az asszony meg ne lásson, gondolta magában), aztán körülnézett. Csak ekkor vette észre a pusztítást, amit Semmirekellő Sanyi végzett. Bár évek óta hozzá volt szokva a látványhoz (hisz évente többször letarolták a kertet a megélhetési rászorulók), ez azért különösen durva volt... főleg azért, mert közelebb menve látta, hogy egy gyűrött műanyag zsák hever az ágyások közt... aztán közelebb egy fél pár leharcolt cipőt is felfedezett. A sárgarépás ágyásban meg fel volt túrva a föld, mintha vaddisznók jártak volna arra... lehet, hogy szólni kellene a vadászoknak? Nagyokat nyögve leguggolt, hiába, a köszvény nagy úr, és közelebbről is megszemlélte a kárt. Olyan furcsa volt a föld... kíváncsian beledugta egyik kérges mutatóujját. Hát ezt nem kellett volna... valami hihetetlen erő megragadta az ujját, és lefelé húzta. (folyt köv)

Azóta se fejeztem be...

Elkezdtem dolgozni egy 21. századi magyar rémmesén. Cím: Az emberevő sárgarépa. Csak legyen időm befejezni.

Bakker... ezt azért nem gondoltam volna: reklámhordozóvá vált kicsiny blogom. Mondjuk nem tudom, milyen CTR-t generálhatok... de szívesen megadom a bankszámlaszámomat :-D.

Szolgálati közlemény: 2010. januiár 4-étől megint. Blackberry és idióta kisfőnök nélkül. :-)

Jelentem, a Vakáció+n-edik napon vagyunk. Rövid helyzetjelentés következik. Ami jó: minimális stressz (na jóóó, családos ember vagyok, szóval a 0 stresszt nem fogom soha elérni, hacsak nem megyek karthauzi szerzetesnek), több idő jut a családra és rengeteg régóta halogatott dolgot is el tudok végre intézni. Ami nem jó: naiv ábránd volt, hogy majd jó kialszom magam... nem, nem sikerült, ugyanakkor kelek és ugyanakkor fekszem, mint korábban... Ja, és Állambácsi messze nem fizet olyan jól, mint a multik. :-)

Most már Vakáció+2 napnál tartunk (vö. D-Day+2). Jó érzés, mondjuk villamosozni kicsit szürreális élmény volt ma. De asszem lesz alkalmam megismételni. :-D

Eszembe jutott még, hogy az irodaház alatti mélygarázsban nagyon állat volt száguldozni (10 km/órás sebességkorlátozás ide vagy oda). Jobbkanyar, jobbkanyar, jobbkanyar, végül balkanyar. Állat. Ja, és hiányzik a Blackberry, perverz állat vagyok, mi?