Elég öreg vagyok, de még emlékszem boldogult általános iskolás koromra, amikor a nyári szünidő előtt visszaszámlálva írtuk fel a nagy zöld táblára (krétával, persze, csak semmi fehértáblás letörölhetőfilces kapitalista fakszni, a digitális táblákról meg a kakaóbiztos…

"Itt nincs tovább maradásom. Belülről taszító kényszer ez. (...) Beleugrom a bizonytalanba, de tudom, hogy nem embernek szolgáltatom ki magam. Szabad vagyok." Azt hiszem, ez adta meg az utolsó lökést.